Háh, ez lesz az első bejegyzés, ami nem úgy kezdődik, hogy Anya, igazad volt! Mert ebben nem volt, bár szerintem ennek Te és Mama örültök a legjobban.
A főzés…
Te jó ég, mennyit hallottam, hogy nem segítek nektek, amikor főztök… miért nem segítek? Hogy fogok én így megtanulni így főzni? A “férjemmel tán rendelt pizzán fogunk élni”? Még egy rántottát sem tudok összeütni… Mi lesz így, itt a világvége!
Tényleg nem tudtam még egy nyamvadt rántottát se összeütni, mindig túlsütöttem, és olyan száraz lett, mint a faforgács. Ennek ellenére nem vitt rá a lélek, hogy magamtól nekiálljak főzni, minek? Te úgyis mindig főztél, ha meg Apa vagy a húgom gyorsabb volt, és felfalta a főtt kaját, inkább csináltam egy szendvicset, az gyorsabban megvolt.
Aztán lett barátom… Aztán egy másik, akivel összeköltöztem… És kvázi kénytelen voltam megtanulni főzni.
Nem azért, mert a srácok elvárták volna, hanem mert bennem támadt fel az ősi ösztön, hogy gondoskodjak a páromról. Szóval nekiláttam megtanulni főzni, és mostanra már elégedett vagyok a tudásommal.
A legnagyobb elismerés az volt, amikor Neked csináltam túrótortát, és Mama azt mondta, jobb lett, mint a Tiéd. 😀 Az nagy elismerés volt.
Úgy hogy ebben szerencsére nem lett igazatok. Néha a dolgok beérnek maguktól, nem kell őket siettetni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: