Anya, igazad volt, előbb kellett volna elkezdenem sportolni. Vagyis inkább nem kellett volna abbahagynom, vagy ha már a gimi első évében abbahagytam, folytatnom kellett volna, amint szóltál.
Tökéletesen emlékszem arra a vasárnap délelőttre, amikor bejöttél a szobámba, hogy felkelts. Tizenhét voltam, imádtam délig aludni, de nem hagytál, mert vendégek jöttek ebédre, aminek marhára nem örültem. Kinyitottad az ablakot, mert állítólag poshadt szag volt a szobámba, ami nem csoda: hobbim volt a száraz rózsák gyűjtése. Beáradt a fény a szobába, a tavaszi meleg, de én a hasamra gördülve a fejemre húztam a takarót, és morogtam.
-Tessék felkelni, Mama telefonált, már úton vannak. -Válaszként tovább mormogtam, mire vicceskedve megpaskoltad a hátsómat. -Kéne valamit mozognod, lapos a valagad. -Na ettől nyomban kipattantak a szemeim, és vérig sértődtem.
Nekem? Lapos? Nem is! Hogy mondhattál egyáltalán ilyen bántót?
És bár a megfogalmazás -a poénkodós hangsúly ellenére- még mindig nem tölt el melegséggel, besérülés helyett elgondolkodhattam volna.
Hiába a jó gének, túl a 25-ön azért már nem úgy működnek a dolgok, mint régen, és ezt nekem fáj a legjobban beismerni. Nem kellett volna azt gondolnom éveken át, hogy a TV és a hűtő közötti sprintelés, a söröskorsó váltott kézzel emelgetése, valamint a szórakozóhelyeken a hajnalig táncolás sportnak számít. Nem kellett volna azt hinnem, hogy azért kell megennem azokat a tábla csokikat egy ültő helyemben, mert a szervezetem kívánja, és a szervezetem tudja, mi kell neki. Ki más, ha nem a szervezetem?!
Nyilván sose késő, fél éve aktívan sportolok, egészségesen táplálkozok, de ha azon a vasárnap délelőttön nem megsértődök, hanem ebéd után veszem a futócipőm, most nem kéne behúzott hassal ülnöm a gép előtt. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: